Böszörményi-Nagy Iván 1920-ban született Magyarországon, pszichiátriai és családterápiás munkássága azonban az Amerikai Egyesült Államokhoz köti. 87 éves korában bekövetkezett halálát követően, kívánságának megfelelően szülőfalujában helyezték örök nyugalomra. Mindvégig élő és intenzív kapcsolatot ápolt a magyar családterapeutákkal, a rendszerváltást követően, hanyatló fizikai állapota dacára többször látogatott Magyarországra - szemlélete alapvetően formálja még azoknak a terapeutáknak a munkáját is, akik döntően nem ebben az integratív, transzgenerációs keretben dolgoznak.

Talán ez nem is véletlen annak ismeretében, hogy Böszörményi-Nagy Iván alapvetően hétköznapi fogalmakkal operál: olyanokkal, amik kimondatlanul a legtöbb releváns kapcsolatunkban felbukkannak, mint például a méltányosság, a megbízhatóság, igazságosság, jogosultság (vagy szerzett érdemlegesség), familiáris örökségeink, vertikális és horizontális lojalitásaink állandóan feszülő dinamizmusa vagy kapcsolati etikai kérdések. A kapcsolati etikát az interszubjektív egyensúly kialakításához elengedhetetlen feltételként értelmezi. Ez a terápiás módszer alapvetően az egyéni és családterápia ötvözeteként tekinthető; tárgykapcsolatelméleti, interperszonális, egzisztenciális fogalmakra építve a rendszeren (család) belül az egyén öt kapcsolati dimenzióját állítja fókuszba. Intervencióit nemcsak terápiás jelleggel hajtja végre, hanem kiemelten figyel a preventív aspektusokra is, az utókor jólétére. Nagyon barátságos, látszólag könnyen teljesíthető (a valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb) alapelve, hogy a rendszeren belül mindannyiunknak joga van az érzéseihez, azonban azon kell igyekeznünk, hogy a rendszer összes tagjának érdekeit mérlegelve konstruktívan viselkedjünk. Célként a családtagok kapcsolati készségének fejlesztését, a családon belüli megbízhatóság és a kapcsolatok integritásának helyreállítását tűzi ki.

Elmélete szerint az egyén kapcsolati valóságának öt dimenziója van (külön érdekesség, hogy az ötödik, ontikus dimenziót 2000-ben a szegedi Családterápiás Vándorgyűlésen jelentette be). Az első a tények dimenziója, ami olyan kérdésekkel foglalkozik, mint például a genetikusan meghatározott gyökerek, a sors, a fizikai állapot – kissé szimplifikáltan fogalmazva a puszta valósággal, ami adott. A második dimenzióba már pszichológiai aspektusok tartoznak, a teljesség igénye nélkül: az alapvető lelki szükségletek, a tárgykapcsolati viszonyok, a kötődés vagy az álom és a fantázia. A harmadik a tranzakciók dimenziója, itt már megjelennek olyan – családterápiában explicit módon használatos fogalmak -, mint a struktúra, a játszmák, a bűnbakképzés, a kapcsolati háromszögek vagy a parentifikáció. A következő, a kapcsolati, etikai dimenzió (ahol az etikát nem morális fogalomként értelmezi, hanem úgy véli, hogy az emberek közti kölcsönös kiérdemlések és kötelezettségek viszonyában gyökerezik) az iskolaalapító szerint a legmélyrehatóbb változások színtere. Kiindulópontja, hogy az ember antropológiai lényéből fakadóan törekszik az igazságosságra. Ebben a dimenzióban jelennek meg hangsúlyosan a módszer intergenerációs aspektusai is. Az ötödik, az ontikus dimenziót filozófusok (többek közt Martin Buber) és fizikus barátjával történt párbeszédek alapján kezdte felvázolni. Olyan, a létezést alapvetően egzisztenciálisan meghatározó fogalmakat helyezve előtérbe, mint a kölcsönös létezés-függés, az egymásrautaltság vagy életünk (létünk) transzcendens, spirituális dimenziói. Ezt a terápiás szempontból roppant izgalmas dimenziót – személyes véleményem szerint - a mester halálát követően is érdemes továbbgondolni és gazdagítani.

Böszörményi-Nagy Iván transzgenerációs módszerét a családterápia fejlődését tekintve paradigmaváltásként értelmezhetjük, elmélete jelentős hatás gyakorol a családterapeuták egymást követő nemzedékeire.